2011. augusztus 4., csütörtök

Magamról


Isten hozott, kedves olvasó!


M.Simon Katalin vagyok olvasó, író,nyugdíjas tanítónő. Sepsiszentgyörgyön születtem és élek, Erdélyben.

Hozzád szólok, ki hiszel a szép szó erejében és velem együtt vallod, hogy nyelvünk épsége, gazdagsága garantálja megmaradásunkat az európai népek színes palettáján.


Én hiszem, hogy ez így van

"Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor Isten egy pillantásra megálmodta avilágot, igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt. És elmosolyodott. Örült neked.

Isten, már a
kkor hallotta az összes gyermekkori gügyögésedet; látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben, és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba. Isten tovább moso
lygott, és szívesen nézett téged. Ő már akkor előre láttadurcás sértődéseidet, toporzékolós kiabálásodat, barátaid mellettikiállásodat, az első szerelmes pillantásodat... Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette. És minden perced szépségéért előre lelkesedett. Isten jól megfigyelt téged. Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat. Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát, csigolyáid alakját és erejét.Ebben az ősrégi teremtő pillanatban, őszinte szeretetből teremtett neked egy, pont a hátadhoz illő, keresztet. Amilyet senki másnak nem adott. Rád nézett Isten, és tetszettél neki a kereszteddel. Örömmel látta, hogy mindaz amit alkotott jó. Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted. Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz, akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred. Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban
megszeretett a kereszteddel együtt."

" A szél kihívásaira a fa, a gyökereivel válaszol" (Illyés Gyula)

Ami örökre megmarad


Ezerszer lehullhat a fák levele,

S annyiszor válthatja medrét a vándor folyó,

De örök, mi bennünk forrást fakasztott:

A dombok konok duzzogása,

A sziklás oldal,

Mely visszhangozza gyermekéveink,

Iskolánk,

Hol botladozva indult emberré válásunk,

Templomunk,

Mely reményt oltott belénk.

Régi majálisok,

Amikor buja zöld alatt

A porondon élő nótára dobbant a láb,

És hangszórók nélkül is hallottuk a jó szót,

Ha emeltük a barátság poharát.


Újulhat a lomb a régi dombokon,

A folyó is vághat magának új utat,

Ám útjában mit kőbe vés a víz,

Időtlen örökségünk marad.



Fényképek:

1. A makfalvi templom, ahol konfirmáltam

2.Testvéreimmel Makfalván, 1956-ban

3. Tánccsoportban a makfalvi iskolában, 1956-ban

4. A székelyudvarhelyi képző előtt



2 megjegyzés:

Irénke írta...

Nagyon tetszik! Gratulálok!

M. Simon Katalin írta...

Köszönöm, Irénke!